A tenger felől közelítünk egy parti kisváros felé az osztálytársaimmal, barátnőimmel. Annak a tengerparti kis városnak valamilyen rossz, gonosz ura van, és az a rendelkezése, hogy a szüleinknek meg kell halniuk.
És a szüleink meg csak állnak sorban a városka utcáin, és csöndben, megadóan várják, hogy ők kerüljenek sorra.
Nagyon rossz ezt látni.
A síelő ott azt érzékeli, hogy szülei már nem érik őt utol, ők már nem érnek el az adott helyig, ebben az álomban pedig Dóra (és kortársai) azt érzékeli(k), hogy szüleik előttük távoznak az élők sorából.
Valóban sorban állnak ebben a tényleg meseszerű álomban. A hasonló népmesékben a várost egy gonosz sárkány uralja, aki általában - szűz - leányokat kér, pontosabban követel a folyvást gyászoló várostól.
Esetünkben viszont a szülőket emészti el egy gonosz úr - nyilvánvalóan maga a Halál. Ezért nem is hangzik el, hogy gyilkosságokról lenne szó. Lenyűgöző, ahogy az álom letisztít mindenfajta cselekvést, a szülőket kizárólag a sorukra váró emberekként ábrázolja, gyakorlatilag csak a puszta valóságot, a legközvetlenebb kapcsolatot mutatja élet és halál között.
Az álomban a halál, az elmúlás tényével szembesülő gyermek szorongása jelenik meg egyfelől szülei várható, de pontosan meg nem mondható időpontban történő távozásával kapcsolatban.
Másfelől, közvetve, csírájában, még kibontatlanul ugyan, de ott van már ebben a szorongásban a saját halál félelme is, hiszen a gyermekből-szülő összefüggés ebben a korban már nyilvánvaló tudás a gyermekek számára, amint az apás-anyás, házasságosdi szerepjátékaikból is kiderül.
Mi még a nemlétezés elfelejtett partjaival a hátunk mögött és a születés, a szabadság végtelen tere és ideje tenger ("tenger sok időnk van még addig...") felől közelítünk a falak korlátai által keretezett és létező város felé, ami innen nézve még a túlsó part, de előbb-utóbb nyilván mi is kikötünk, és várunk majd mi is a sor(s)unkra, ahogy őseink teszik most az utcákon állva.
Szokásos emléke-élménye akár már a harmincasoknak, korai negyveneseknek is a ráismerés, hogy gyermekként maguk is milyen végtelenül öregnek látták azt a korosztályt, aminek most már ők is tagjai. A valahai gyermek szemével látjuk magunkat olyan öregnek magunkat olyan életkorban, ami ténylegesen még messze van az öregség időszakától.
Ekkortájt azonban már kezdjük felismerni magunkban az érlelődő halált, kezdünk várni mi is a sorunkra, mint a Dóra-gyermekek.
Érdemes megfontolni magunkban, hogy miközben mi adunk életet a gyermekeinknek, az ő szemükben mi már a halál fiai vagyunk, bennünk látják meg a halált, és rajtunk keresztül kerülnek kapcsolatba vele.
Kahlil Gibran Prófétája innen nézve sem véletlenül mondja: Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek...
A művelődéstörténet nagy folyamában a Rák csillagmitológiai egysége hordozza ezt a tudást: a fiait saját vérével tápláló pelikán (-szülő) jelképe egyértelműen közli: ha megszülted a gyermekedet, véreddel táplálod őt, s miközben te így fogysz, ő úgy gyarapodik. A te életed napja leáldozóban, az övé felemelkedőben.
Az e folyamattal való gyermeki szembesülés és e folyamat elfogadása, integrációja a gyermek számára a halálba való beavat(ód)ás.
Dóra álma ilyen beavatás-álom, amely számunkra, szülők - valahai és mindenkori gyermekek - számára is sok tanulsággal szolgál.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Egyetlen álom-elemzésről sem mondhatjuk, hogy teljes. Ha gondolatod, kérdésed van, írd meg. Együtt nyitogatjuk az álmot.
- Saját álmodat is itt, a megjegyzéseknél írd meg, ha azt szeretnéd, hogy fűzzek hozzá pár értelmező mondatot. Lehet, hogy nem szeretnél személyesen megjelenni a megjegyzések között. Ez esetben küldj személyes üzenetet (a lapon, jobb oldalt fent találsz ilyen felületet), álmodat névtelenül, csak neved kezdőbetűivel fogom közzétenni; vagy ahogy rendelkezel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése